Honnan jön a módszer neve?

A klasszikus felállítások általában az alap, azaz eredendő családdal indulnak. A témát hozó kiválaszt maga helyett, és (az össze felmenőjét is képviselő) anyjának meg az apjának szereplőket, akik testi érzetek – mondjuk, fázom, melegem van, fáj a hátam, le kell ülnöm, szédülök, fojtogatja valami a torkomat – valamint hirtelen megjelenő, új érzelmek alapján – vonz, taszít, tetszik, szeretem, gyűlölöm, stb. – a csoport által alkotott térben mozognak. Végül kialakul egy kép, amiből az állításvezető nagyon sok információt tud kiolvasni.

Felállítjuk térben az adott családot, hogy megnézzük, mi hat a résztvevőkre lélekszinten.

Különleges, háromdimenziós családi fotó ez tehát, ahol a szereplők távolsága, helyzete – például ki áll ki mellé, ki kinek fordít hátat, kik néznek farkasszemet – és az egymáshoz való viszonyulásuk megmutathatja, rend van-e az adott családban.

A családokat ugyanis önálló, zárt rendszerekként képzeljük el, a rendet pedig szociális törvényszerűségek biztosítják. Évezredek óta öröklődő mintáról van szó. Az őskorban elpusztult, aki nem tudott a családjához, a klánhoz tartozni. Ha a csoport kilökött valakit, annak egyedül nem sok esélye volt arra, hogy élelemhez jusson és megvédje magát. 

Márpedig az egyén legfőbb érdeke a túlélés, ezért rögzült a lelkünkben, hogy ezt a családhoz, klánhoz tartozás biztosítja számunkra. Az élő és már nem létező családtagokat összekötő energiamezőből, azaz a családi emlékezetből csatornázzuk le tudattalanul azokat a stratégiákat, megoldási módokat, amelyek valakinek – de akár többeknek is a felmenőink közül – beváltak bizonyos élethelyzetekben. Így érezzük biztonságban magunkat.

Az odatartozásunk biztosításáért követjük a csoport-lelkiismeretet, ami nem morális kategória, hanem a csoportot összetartó erőt értjük alatta. Hajtómotorja pedig a szeretet és áldozatkészség. A családtag habozás nélkül alárendeli magát a sok generációt felvonultató család érdekének, vagyis az önfenntartásnak és zavartalan működésnek.

Miben segít a családfelállítás?

A módszer különleges eszközeivel retusált élő fotó segíthet a múlt feltételek nélküli elfogadásában. Hiszen ez mindennek az alapja. Az életben nincs hátramenet, nem tudjuk kijavítani a múltban történteket. Aki folyamatosan azt elemzi, miért történt meg valami, menthetetlen. A múltra nincsenek olyan válaszok ugyanis, amelyek a lelkünket valóban megnyugtatnák. Egy dolgot tehetünk, megfogalmazzuk mit szeretnék elérni, és azt hogyan valósítjuk meg.

Ha viszont a szüleink sorsát a saját vágyainkhoz képest értékeljük, csapdahelyzetbe kerülünk. Olykor óriási a kontraszt: vagy arra teszünk fel mindent, hogy nekik biztosítsuk előbb azt, amit mi szeretnénk megélni, vagy hozzájuk képest próbájuk erősíteni a pozíciónkat. Mindkét esetben megkérdőjelezzük a túlélési stratégiájukat. Mivel ezzel az odatartozásunkat kezdjük ki, a lelkünk automatikusan úgy kapcsol hozzájuk (primer vagy rejtett lojalitással), hogy a saját élethelyzeteinkben tudattalanul ugyanazt a megoldást alkalmazzuk, mint ők.

Ilyenkor a családi emlékezetből ugyanis a biztonságérzetünk növeléséhez csatornázunk le eszközöket, így előfordulhat, hogy egy több generáción átvonuló elakadást veszünk magunkra. A családállítás ezért ajánlja azt, hogy ne próbáljunk beavatkozni a családtagjaink sorsába, hiszen fogalmunk sincs, ők mire reagálnak olyan módon, amit mi boldogtalanságnak ítélünk. Szeressük őket, segítsük a lehetőségeinkhez mérten a hétköznapokban, de fogadjuk el a döntéseiket. Az egyik ezek közül ugyanis azt tette lehetővé, hogy a világra jöjjünk. Már ezért is jár nekik a tisztelet.

Csak az a dolgunk tehát, hogy összekapcsolódjuk a felmenőinkkel, megérezzük azt a túlélő erőt, ami segíti a céljaink elérését. Ha a mozdíthatatlan múlt piszkálása helyett a saját utunkra koncentrálunk, biztosan nem engedjük ki a kezünkből az életünket.

Féderer Ágnes